Titanic--Lusitania--QM2--Santa Maria--Bismarck--Deutschland--Normandie--Olympic--Bounty--Mary Rose--Brittanic--Andrea Doria--Mayflower
 

                                                    

A hajózás kezdetei


A hajó feltalálását nem lehet egyetlen kultúrához kötni. A történelem előtti ember mindig abból az anyagból (szükség esetén például nádból, felfújt vagy csontokra feszített bőrből stb.) készítette vízi járművét, amelyet a természet a rendelkezésére bocsátott. A nagy távolságok leküzdését, a nagy mennyiségű áru szállítását lehetővé tevő 'igazi' hajók azonban sohasem épülhettek volna meg, ha a természetben nem állott volna rendelkezésre a hajóépítés ideális nyersanyaga, a fa. A fa számos módon felhasználható vízi járműként. A farönk kézzel, csáklyával vagy evezővel kielégítően irányítható a vízen. Több rönk összekötésével kialakult a tutaj. A kosárra emlékeztető asszír guffákat ágakból fonták. Az indiánok a nyírfa kérgéből építettek kéregcsónakot, kenut. A hajó igazi ősének a monoxilont, az egyetlen fatörzsből kivájt bödönhajót tekinthetjük. Feltalálására csak földművelők lehettek képesek, akik már olyan szerszámokkal és ismeretekkel rendelkeztek, amelyekkel a föld termékeit feldolgozták, házat építettek, agyagedényt égettek, vásznat szőttek. Csakis ilyen népek lehettek képesek arra, hogy egy tömör fatörzsből vízi közlekedésre, teherszállításra alkalmas különleges 'szerszámot', hajót alkossanak. Mindez évezredek hosszú sora alatt - feltehetőleg i.e. 15 000 és 4000 között - ment végbe. A hajózás fejlődésének ez az első és leghosszabb korszaka Földünk egyes tájain, a természeti népek számára még ma sem fejeződött be.

A hajózás fejlődése az ókorban

Az első tengeri vitorlások több mint hatezer éve a Csendes- és az Indiai-óceán vizein jelentek meg. Az ókor kezdetén e térség hajói az európainál még jóval magasabb színvonalat képviseltek (például kínai dzsunkák), fejlődésük azonban megrekedt. Az, hogy a hajózás idővel globális léptékűvé válhatott, az európai fejlődés eredménye, amelynek gyökerei az ókori Egyiptomig vezethetők vissza.  Egyiptom őslakosai számára az országot a sivatag szoros ölelésében átszelő Nílus tette lehetővé az egyetlen hatékony közlekedési módot, a hajózást. A fában szegény országban kezdetben a bőven termő papirusznádból készültek a hajók. Meghajtásukra - az evezőkön kívül - a hajótest laza szerkezete miatt lábakon álló bakárbocon rögzített magas és keskeny vitorlát használtak, amit csak hátszélben tudtak hasznosítani. A hajót kormányevezővel irányították. A szállítási igények növekedésével i.e. 4000 körül indult meg a cédrusfa beszerzése Föníciából (ma Libanon), ami a későbbiekben nagyobb, tengerálló hajók építését is lehetővé tette. A fáraók gyakran vették igénybe a föníciai hajósok szolgálatait, a hajózás egyre jobban az ő befolyásuk alá került. Idővel megjelent a kőhorgony alkalmazása, a kézben tartott evezőket felváltották a rögzített gúzsevezők, a bakárboc helyébe alacsony és széles négyszögvitorlával felszerelt rövid póznaárboc került.                                                                                            Az i.e. 7. század végén II. Nekó hajói körbehajózták Afrika partjait, az egyiptomi hajózás mindazonáltal megmaradt a parthajózás keretei között. Egyiptomtól eltérően az Égei-tenger partvidékén a hajóépítéshez kiváló alapanyagot szolgáltattak a fenyőfélék és a tölgy. A térségben Krétán jelentek meg az első gerincre, bordára épített, sűrű sorokban elhelyezett evezőkkel hajtott hajók. Gerincük döfő-orrban végződött. E típuson i. e. 2000 körül jelent meg a vitorlahasználat. I.e. 1700-1600 között a krétai tengerészek uralták a Földközi-tenger keleti medencéjét. Az i.e. 1400 körül helyükbe lépő akhájok hajói is a krétaiak tapasztalatai alapján készültek. Az i.e. 1200 körül a Fekete-tenger felé vezető útvonalat elzáró Trója ellen vonuló flottájuk 'gyors röptű', 'nagy öblű' (Homérosz) hajókból állott. A trójai háború utáni évszázadokban bontakozott ki a görögök tengeri expanziója.

A tengeri kereskedelemben a hosszújáratú hajózás megteremtése révén i.e. 1200 körül már vezető szerepet játszó föníciai városok szintén a krétai hajóépítési módszereket vették át. Egyre szaporodó kereskedelmi lerakataik közül Karthágó jutott vezető szerephez. A kapcsolatokat kereskedelmi hajókkal tartották fenn, amelyek védelmére erős hadiflottát szerveztek. Hadihajóikon ők alkalmazták először a kétsorevezős meghajtást (diera, birema).  Az i.e. 8-7. századra elkülönült a kereskedelmi és a hadihajók típusa. A kerekded, tengerállóbb kereskedelmi hajó nagy tömegű áru befogadására szolgált. Vitorlája mellett evezőt csak kisegítő eszközként használtak. A hosszú és keskeny hadigályákat a gyorsaság és a jó manőverezőképesség jellemezte. A hajót egy vitorla hajtotta, de harchelyzetben az evezőké volt a fő szerep. Legnagyobb sebessége kb. 16 km/óra lehetett. Orrából döfő-orr (rostrum) meredt előre, amellyel léket ütöttek az ellenséges hajó oldalán.  A dierát az i. e. 6. században a görögök is átvették, majd megjelentek a három evezősoros hajók is. Az athéni triera akkor vált fogalommá, mikor a görög flotta i.e. 480-ban a Szalamiszi-öbölben legyőzte Xerxész hatalmas számbeli fölényben lévő, nagyméretű, de lomhább hajókból álló flottáját.  Az i. e. 3. században egy új tengeri hatalom jelent meg a térségben. I.e. 264-ben a Karthágóval háborúba lépő Róma - ellenfele hajóit lemásolva - hatalmas flottaépítésbe kezdett. A háborúskodás Karthágó teljes pusztulásával végződött. Az i.e. 228-ban az illír kalózok felett aratott újabb győzelem révén Róma kezébe került új hajótípus, a liburna gyorsaság és manőverező-képesség tekintetében minden eddigit túlszárnyalt. Róma az i.e. 1. század második felére korlátlan úr volt a Földközi-tengeren.                        
A Római Birodalomban használt kereskedelmi hajótípus, a szidoni hajó az i. sz. 2. században érte el fejlettségének legmagasabb fokát. Zömök testével, hatalmas fővitorlájával és az előhajón ferdén előremeredő árbocra felvont artemonvitorlájával megszokott kép volt az egész Földközi-tengeren. A korabeli ábrázolásokon egyes kishajók rúd- (pányvás) vitorlázatot viseltek, egy pireusi sírkövön pedig már a valószínűleg arab hatást tükröző háromszögletű 'latin'-vitorla látható.  Az i.sz. 476-ban a Nyugatrómai Birodalom bukásával véget ért az ókor. Az ókorban a hajózás hatalmas fejlődésen ment keresztül, mégis megállapítható, hogy az antik világban a navigáció, a hajózás tudománya még kezdetleges fokon állt. Az irányt nappal a Nap, éjszaka a csillagok állása mutatta. A hajózási segédeszközök közül csak a földrajzi szélesség megállapítását szolgáló asztrolábiumot, a mélységmérőt és a parti jelzéseket, például jelzőtüzet ismerték. A hajózás a legkockázatosabb vállalkozások közé tartozott. Anakharszisz, az i.e. 6. században élő görög bölcs nem alaptalanul osztotta az embereket a következő három csoportra: élők, holtak, tengerészek.

                                                                                                                                                                             tovább

                                                   

Lap tetejére
    Designed by: mpauer