Titanic--Lusitania--QM2--Santa Maria--Bismarck--Deutschland--Normandie--Olympic--Bounty--Mary Rose--Brittanic--Andrea Doria--Mayflower
 
                                                    

        

       
                      
       




A tengeralattjárók története 1945-ig


A kezdetek

Az első tengeralattjáró 1620-bólVíz alatti járművek szerkesztésével már a XVII. sz. óta kísérleteznek. Alapvetően két műszaki probléma megoldása foglalkozatta a vállalkozó szellemű tudósokat / kísérletezőket: Megfelelő meghajtószerkezettel igyekeztek ellátni járművüket és a víz alatti tartózkodáshoz megfelelő mennyiségű és minőségű oxigént kellett biztosítaniuk.
Az első ismert kísérletet felszín alatti vízi jármű létrehozására Cornelius van Drebbel hajtotta végre. 1620 körül I. Jakab (1603-1625) angol király két ilyen járművet rendelt tőle. Ezek a hajók fából készültek, a hajtást bőrtömítésű, vízmentesen záródó nyílásokhoz kitolt evezőkkel oldották meg. Az első hajóban 4, a másikban 12 evezős fért el. A levegőt a vízfelszínre kitolt csöveken kapták. A hajók működőképességéről, bevethetőségéről nem maradtak fenn adatok, de kétséges, hogy valaha is alkalmazni tudták.
Később Denis Papin francia orvos és fizikus hozott létre ilyen eszközt a XVII. sz.-ban, de amikor vízre akarták bocsátani, a daruról leszakadt és azonnal elmerült, így kipróbálni sem tudták.A "Teknősbéka"
1773-1775 között az amerikai David Bushnell egy tojás alakú, víz alá merülő "Teknősbéka" nevű hajóval kívánt az angol flottára támadni. Terve abban állt, hogy a "Teknősbékával" az ellenséges hajó alá úszik, és onnan a jármű vezetője fúróval kikezdi a hajó gerendázatát, majd aknát helyez el, mely a tenger alatti jármű visszavonulását követően felrobban. Az elképzelés azonban csődöt mondott. 1776 szeptemberében a New-York-i kikötőben támadásba lendült az Eagle nevű brit hadihajó ellen, de amikor a fúróval az időzített bombát fel akarta erősíteni, akkor az angol hajónak éppen a fémlemezzel borított részét célozta meg, s így nem sikerült elhelyeznie a robbanó szerkezetet. A bomba végül felrobbant, s ha nem is tett kárt az ellenséges hajóban, mégis ezt a járművet tekintik az első működőképes tengeralattjárónak.
ClermontR. Fulton (1765-1815) - az első használható lapátkerekes gőzhajó, a Clermont építője, és az első gőzgéphajtású hadihajó tervezője - kézihajtású, a víz színén vitorlával, víz alatt kézikerékkel hajtott csavarral haladó búvárhajót készített. Az 1800-ban épített Nautilus 3 fős személyzettel, víz alatt 3 csomós sebességgel volt képes haladni. A Szajnán végzett kísérletek során 7-8 méteres mélységben 3 órán keresztül tesztelték. De sem az angolok, sem a franciák nem támogatták ötletét, még annak ellenére sem, hogy 1801-ben egy próba alkalmával sikeresen süllyesztett el egy hajót. A terv nem valósulhatott meg, mint "barbár találmányt" vetették el.
A.A Silder (1785-1854) orosz konstruktőr kéttornyú, vaslemezből szegecselt, víz alatti evezőkkel mozgatható hajót álmodott meg. (Ekkortájt a vasat hajóépítéshez nagyon ritkán használták!) A víz színén ez a hajó is vitorlázott. Rakétavető állványokkal is felszerelte hajóját, melynek orrából hosszú tüske nyúlt ki, ennek segítségével az ellenséges hajó oldalára aknát lehetett illeszteni. Egy olyan anyahajót is szerkesztett, mellyel a tengeralattjárót az ellenséges hajó közelébe lehetett szállítani. Mindezen elképzelései a zseb-tengeralattjárók előfutárainak tekinthetők.
Simon Lake amerikai vállalkozó más irányban indult el. Part menti vizek átkutatására és aknakeresésre alkalmas kerekes tengeralattjárót tervezett. A vízfenéken óriási kerekeken haladt előre, s képes volt a dróthálók alatt is átbújni. A terv felkeltette több ország - pl. az Osztrák-Magyar Monarchia - érdeklődését is, de az úszó tenger alatti naszádoké volt már ekkor a jövő.
J. F. Alekszandrovszkij (1817-1894) orosz feltaláló készített először sűrített levegővel hajtott víz alatti járművet. Több sikeres merülés után egyetlen kudarc is elegendő volt ahhoz, hogy a támogatók elforduljanak tőle, s a kísérletsorozatnak vége is szakadt.
A.W.Bauer német tüzértiszt 1850-ben arra vállalkozott, hogy kis tengeralattjárójával a Schleswig-Holstein partját blokád alá vonó dán hajókat elsüllyeszti. Ez a modern tengeralattjárók születésének időpontja. A Brandtaucher (merülő gyújtóhajó) fedélzetén két emberrel le is merült, de a hajó irányíthatatlanná vált. Bauer hidegvérének köszönhetően ki tudták várni, míg a hajóban a nyomás kiegyenlítődik, majd egy hatalmas légbuborékban a felszínre emelkedtek. A kézihajtásról azonban egyszer s mindenkorra bebizonyosodott, hogy nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. 1864-ben olyan szerkezettel állt elő, melyet 100 lóerős gőzgép hajtott (a kazánt petróleumégőkkel hevítették). Az állítható csavar és a mélységi kormány itt jelenik meg először. Mivel ekkor már hosszabb ideig is képesek voltak víz alatt tartózkodni, ezért szükségessé vált a széndioxid megkötő készülékek rendszeresítése. A meghajtáshoz is új energiaforrásokat és módozatokat ötlöttek ki idővel.
1863-ban Horace Hunlay százados kéziirányítás, nyitott fedélzeti nyílásokkal ellátott hajójával próbaútra indult, ám egy lapátkerekes hajó által gerjeszetett hullámok elsüllyesztették a későbbiekben The Peripetatic Coffin (Vándorló koporsó) néven emlegetett hajót. Az amerikai polgárháború idején, 1864 februárjában a hajó sikerrel közelítette meg az északiak korvettjét, a Housatinic-ot, ám azzal együtt a tengeralattjáró is felrobbant. Ezt követően Nordenfelt svéd fegyvergyáros szánta el magát a tengeralattjáró tökéletesítésére. Szerkezetét a fiumei Luppis J. Balázs fregattkapitány által feltalált (R. Whitehead által tökéletesített) torpedóval szerelte fel. 1887-ben be is mutatta a nagy brit flottaparádén a 230 tonnaGymnote vízkiszorítású, 38 m. hosszú tengeralattjárót, melyet az orosz cár első elragadtatásában meg is vásárolt.
Az oroszok már 1881-ben rendeltek néhány olyan tengeralattjárót, melyet Goubet párizsi mérnök tervezett. Ezt a járművet már villanymotorral látták el, csakúgy mint az 1888-ban épített francia Gymnote-t, s az 1893-ban készített Gustave Zédé-t is. Ezzel megszületett az új haditengerészeti fegyvernem.
1874-ben egy ír bevándorló, Philip Holland iskolamesterként diákoknak mutogatta búvárhajó-terveit, majd egy tanítványán keresztül a hír eljutott az államtitkárig, de egy ideig elutasították a terveit. 1897-ben viszont már saját költségen robbanómotorral ellátott tengeralattjárót (Holland No. 7) tervezett és épített. Ugyan 1900-ban az amerikai kormány a Holland No. 7-t 120 ezer dollárért megvásárolta, s ezzel hozzálátott az amerikai tengeralattjáró-flotta kiépítéséhez, a fejlesztések terén mégis a franciák jártak az élen.
Egyre tökéletesebb szerkezeteket hoztak létre - egyelőre még csak a parti vizek védelme céljából. Már kettős hajótestet építettek, vagyis a korábbi egyhéjú testet külső köpennyel borították, s a kettő között helyezték el a merülő- és üzemanyagtartályokat. Toronnyal és egyre több torpedóval szerelték fel a hajókat. Persze a kísérletekért nagy árat kellett már ekkor is fizetni: több hajó robbant fel és süllyedt el, 1910-ben pedig egy postagőzös taposott el egy tengeralattjárót a La Manche csatornában. (A teljes 24 főnyi személyzet életét vesztette.) A századfordulón az angolok az amerikai Holland típusból vásároltak egyet, majd ennek alapján négy hasonlót építettek maguknak. A brit tengerészek viszont nem szívesen szolgáltak olyan egységnél, ahol alattomban, víz alól támadnak az ellenségre. Ennek ellenére a legnagyobb flottát Nagy-Britannia építette ki az I. világháború előtt. Oroszország ekkortájt könnyen szétszedhető, összerakható és szállítható hajókat terveztetett Kutyenikovval, abból a célból, hogy vasúton könnyen és viszonylag gyorsan el lehessen juttatni Port Arthurba. A németek egyre korszerűbb hajókkal rukkoltak elő 1905-öt követően. Az első fedélzeti löveggel felszerelt, illetve aknarakó tengeralattjárót mégis a briteknek sikerült először kivitelezniük. (Ez utóbbiak egy része már dízelmeghajtású volt.)

I. Világháború


A tengeralattjárók először 1915. augusztus 5-én hajnalban csaptak össze az Adriai-tengeren, amikor az osztrák-magyar U5 (Unterseebot) megtámadta az olasz Nereide-t, s a második torpedóval 14 olasz katonával a fedélzetén hullámsírba is küldte az olasz búvárhajót. Egyébként az I. világháború elején a tengeralattjárókat többnyire csak felderítésre és ellenséges hajók kilövéséra használták, egymás elleni küzdelemre elvétve. 1915-ben azonban a németek a kereskedelmi hajók ellen is bevetették őket, s ez óriási felháborodást váltott ki. Ennek a korlátozott búvárhajóharcnak esett áldozatául 1915. május 2-án a Lusitania angol kereskedelmi hajó, fedélzetén több mint 100 amerikai utassal. A németek félve attól, hogy az USA is belép a háborúba, felhagyott az efféle küzdelemmel, de már 1917. február 1-től korlátlan tengeralattjáró-háborút indított. (Ekkor a német tengeralattjárók száma elérte a 120-at!) Ennek következtében egyre jobban tökéletesítették a tengeralattjárók elleni védekezés módszerét és technikai hátterét: a kereskedelmi hajókat modern ágyúkkal szerelték fel, biztonságot nyújtó konvojokban (s nem magányosan) közlekedtek, gyorsjáratú cirkálók védték őket, a légtérben ballonok figyelték a tengeralattjárók vonulását, víz alatti lehallgató készülékeket alkalmaztak. Meg is lett mindennek az eredménye, hiszen a korlátlan tengeralattjáró-háború teljes kudarccal zárult.

A II.Világháború

Az I. világháború idején a tengeralattjárók fejlesztésébe rengeteg energiát fektettek, s idővel gondot fordítottak a kis/törpe tengeralattjárók építésére is (ezek vízkiszorítása 5-15 t. közötti volt). A németek már jóval a szárazföldi hadműveletek megkezdése előtt, az ún. furcsa háború időszakában is harcoltak a szövetségesekkel a tengeren. A tengeri szállítások biztosítása érdekében 1939. szeptember 3-án az U30 német tengeralattjáró elsüllyesztette az angol Athenia utasszállítót. Hitler nagy szerepet szánt a tengeralattjáró flottának (szemben az angolokkal, akik továbbra is a felszíni hadihajóinak fölényében bízott). Dönitz tengernagy vezetésével új taktikát dolgoztak ki az ellenséges hajók megtámadására: csoportosan veteték rá magukat a német tengeralattjárók az ellenséges hajókra. Teljes sikert könyvelhettek el maguknak: már 1939. szeptember 17-én az U29 nyílt tengeren elsüllyesztette a brit Courageous repülőgép-hordozót, október 14-én pedig a brit Scapa Flow támaszpont kikötőjében voltak képesek a németek hullámsírba temetni a britek egyik legnagyobb csatahajóját, a Royal Oak-ot. (Ezt követően az U 47 sértetlenül távozott a támaszpontról!) A sikeren felbuzdulva Hitler 1941. augusztus 17-én kiadta a korlátlan tengeralattjáró-háborúra vonatkozó parancsot. 1942-ben a "farkasfalkák" uralták a tengereket és az óceánokat. 1943-ban azonban fordulat következett be az Atlanti csatában: a radartechnika és a konvojtaktika tökéletesítése ismét eredményes védekezést tett lehetővé. Nagy teljesítményű fényszórókkal felszerelt repülőgépek, csak találat esetén robbanó vízibombák, acéltestű, robbanóanyag nélküli rakéták, melyek 50 m-s vízmélységben is átütötték a tengeralattjárók burkolatát meghozták a szövetségesek sikerét. 1944-45 folyamán pedig a szövetségesek szinte a teljes német tengeralattjáró flottát megsemmisítették. Szerephez jutottak e háborúban a törpe tengeralattjárók is. A 2,7 t. vízkiszorítású (7,6 m. hosszú) Negernémet törpe tengeralattjárók, a Neger-ek egy fős személyzettel, egy torpedóval ellátva általában pusztulásra voltak ítélve, csak kisebb sikereket értek el 1944 folyamán. A 30 t. vízkiszorítású (15 m. hosszú) brit X törpe tengeralattjárók sem befolyásolták komolyabban az erőviszonyokat, bár igaz, hogy 1943. szeptember 22-én épp egy ilyen hajó pusztította el a német flotta büszkeségét, a Tirpitz csatahajót. Sem az USA, sem Japán nem tartotta a tengeralattjárókat a II. világháború alatt stratégiai fegyvernek.

vissza                                                                                                                                               forrás: Wikipédia                                                                                                                                                                           Sulinet                                                                                                                                                                      

                                                   

Lap tetejére
             Designed by: mpauer