Titanic--Lusitania--QM2--Santa Maria--Bismarck--Deutschland--Normandie--Olympic--Bounty--Mary Rose--Brittanic--Andrea Doria--Mayflower
 
                                                    

Wilhelm Gustloff


A Wilhelm Gustloff személyszállító hajó volt a Harmadik Birodalom idején, amelyet 1945. január 30.-án süllyesztett el a szovjet S-13-as tengeralattjáró, megközelítőleg 10 000, jórészt ártatlan ember halálát okozva. Ez hatszor annyi áldozatot jelent, mint a világhírű Titanic-tragédia, így ez lett a világtörténelem legnagyobb hajókatasztrófája.


A hajó

Wilhelm GustloffNevét a német-svájci Wilhelm Gustloff nemzetiszocialista politikusról kapta, akit 1936-ban lőtt agyon a zsidó származású David Frankfurter Svájcban, így a Harmadik Birodalom mártírjává vált. A tengerjárót a Kraft durch Freude (Örömben az Erő) nevű szervezet, a Német Munkafront alapszervezete építette meg a hamburgi Blohm & Voss hajógyárban. 1937-re készült el, osztályok nélkül, így tömegek üdültetését szolgálta. 208 méter hosszú és csaknem 24 méter széles volt, mozival és úszómedencével a fedélzetén. Így akkoriban a világ addigi legnagyobb kirándulóhajója volt. Több csoportot vitt a norvég fjordokhoz, valamint az Északi-tengeren a sarki fényhez. A második világháború kitörésekor, csakúgy, mint a többi Kdf-hajót is, ezt is a haditengerészet, a Kriegsmarine foglalta le hadicélokra. Kórházhajónak építették át, de mivel a kihasználtsága nem volt megfelelő, a 2. tengeralattjáró-tanhadosztály úszó kaszárnyájává, kiképzőhajójává alakították. Ebben a minőségben éveken át horgonyzott Gotenhafen (ma: Gdynia, Lengyelország) partjainál. A hajó átvészelte a szövetséges bombatámadásokat és a szovjetek Balti Flottája sem zaklatta.

Szerepe a mentésben


A németek számára 1944-ben már egyre rosszabbul alakult a Keleti Front helyzete. A Bagratyion hadművelet keretében a Vörös Hadsereg szétzúzta a német Közép-Hadseregcsoportot (Heeresgruppe Mitte), így az év végére kijutott Kelet-Poroszország határára. A németek korábbi kegyetlenkedéseire válaszul, a szovjetek is készültek a megtorlásra. Főleg Ilja Ehrenburg zsidó származású szovjet író hírhedt versei, amelyben a német civilek megölésére, a német nők megerőszakolására biztatta a vöröskatonákat, váltottak ki szörnyű rémületet a civil lakosság körében. Ehrenburg később azzal védekezett, hogy nagyon felháborította a németek zsidókkal szembeni elkövetett tevékenységei, így válasznakWilhelm Gustloff tekinthetők versei. A rohamosan közeledő front miatt, Hitler a keleti területeken lévő nagyvárosokat, így Kelet-Poroszország fővárosát, Königsberget is erőddé (Festung) nyilvánította. Mivel nyilvánvaló volt, hogy a Vörös Hadsereg brutálisan fog bánni a civilekkel, így 1945. január 21-én Karl Dönitz német admirális kiadta a parancsot a Hannibal hadműveletre, Kelet-Poroszország evakuálására. A Luftwaffe, a Wehrmacht és a Kriegsmarine mindent megtett, emberfeletti erőfeszítésekkel a folyamatos támadások dacára egészen elképesztő módon 2,2 millió civilt, öreget, nőt és gyereket menekítettek ki. A férfiaknak a parancs szerint az utolsó töltényig harcolni kellett. Ezzel a világtörténelem legnagyobb evakuálását hajtották végre télen, háborús körülmények között. Ennek ellenére több ezer keletporosz menekült gyalogszerrel nyugat felé. Számukra az utolsó esély Danzig és Gotenhafen kikötője volt, ahol a Kriegsmarine egyik legnagyobb támaszpontja volt. Így a Gustloffra is egyre több menekült áramlott. Kezdetben míg számolták a menekülőket, később a tömeg áttörte a korlátokat és a fedélzetre áramlott. Így a mai napig nincs pontos adat, a becslések 8000 és 10 000 között ingadoznak. Amikor Gotenhafenból elindult végzetes útjára 1945. január 30.-án, fedélzetén 1100 főnyi katonai és hajós személyzet volt, 73 súlyosan sebesült katona, 373 fiatal nő a női tengerészeti segélyszemélyzetből, és több, mint 6000 kétségbeesett menekülő, többségükben nők és gyerekek.

A tragédia


Wilhelm GustloffA „Gustloff” 1945. január 30.-án kora hajnalban hajózott ki Gotenhafenből, hogy onnan a fedélzetén tartózkodókat Kielbe szállítsa. Kezdetben vele tartott a Hansa személyszállító hajó is, de problémák léptek fel, és nem tudta folytatni az utat, így magára hagyta a Wilhelm Gustloffot egy romboló kísérettel, a Löwevel. Indulása után lassan haladt, sebességét egy tengeralattjáró is tartani tudta. A fedélzetén összesen négy kapitány tartózkodott, ebből három civil, egy katona. A kapitányok nem tudtak megegyezni melyik utat válasszák, a part mentit, vagy a parttól távol lévő mély vizeket. Wilhelm Zahn hadnagy (tengeralattjáró-parancsnok, aki a part melletti, kivilágítatlan hajózást javasolta) tanácsa ellenére, Friedrich Petersen kapitány a mély vizek felé vette az irányt. Ez ugyanis aknamentesített volt – azonban ott már tengeralattjárók is lehettek. Amikor rádión arról értesült, hogy egy német aknamentesítő konvoj közeledik, felkapcsoltatta a hajó piros-zöld navigációs fényeit, hogy elkerülje a velük való ütközést. Ezzel, az éjszakai sötétségben nagyon könnyen, és távolról észlelhetővé tette a hajót. Stolpmünde (ma a lengyelországi Ustka) magasságában, egy közelben tartózkodó, eddig eredménytelenül vadászó, a Balti Flotta kötelékébe tartozó S-13 jelű szovjet tengeralattjáró – mely ironikus módon német tervek alapján holland hajógyárban készült, – három torpedót lőtt ki a megvilágított hajóra. A hajó felszerelései közé légvédelmi fegyverek is tartoztak, és nem volt kórházhajóként feltüntetve. Katonákat is szállított, így nem volt semmiféle védettsége, ennek feltételeit ugyanis nemzetközi egyezmények szabályozzák.

A tengeralattjáró parancsnoka Alekszandr Marinyeszko volt, egy részegeskedő, korábban büntetőtáborban is ülő, nem túl tehetséges parancsnoka a Balti Flottának. A parancsnoknak kedvezett, hogy a nagy hideg miatt a kísérő romboló, a Löwe radarja elromlott, így az nem érzékelte a közelben megbúvott támadót. Az első torpedó a hajó orrát találta telibe a vízvonal alatt, a második az E fedélzeten robbant, a harmadik a gépházat találta el. A három találatot kapott utasszállító a bal oldalára dőlt, fedélzetén kitört a pánik. Az évnek abban a szakaszában megszokott -4 °C helyett, rettenetes, −15 °C-os hideg volt, ezért minden teljesen el volt jegesedve, a csörlők, daruk üzemképtelenek voltak. A Wilhelm Gustloff kevesebb mint 45 perc alatt süllyedt el a 44 méter mély vízbe. A német mentőegységeknek arányaiban kevés túlélőt sikerültWilhelm Gustloff kimenteniük, A T-36-os torpedónaszád megmentett 564 embert; a Löwe rombolónak 472 embert sikerült kimenteni; az M387 aknanaszádnak 98-at; az M375 aknanaszádnak 43-at; az M341 aknanaszádnak 37-et; a Gottingen gőzhajónak 28-at; a TF19 torpedónaszádnak hetet; a Gotland teherhajónak kettőt; és a V1703-as jelzésű őrnaszád is megmentett egy kisgyermeket. Ezek az adatok Heinz Schön kutatásaiból származnak, aki ezek által a teljes veszteséget amit a torpedók és a hajó elsüllyedése okozott összesen 9343 főre teszi. A többiek, szinte az összes gyermek és csecsemő a tengerbe veszett. A hajón tartózkodók számáról nincs pontos, és mindenki által elfogadott adat. A "Sea Classics" magazin egyik cikkében, Irwin Kappes megemlíti, hogy "Több mint 6000 utas volt a fedélzeten". Leírja azt is, hogy a Löwe kísérőhajó 15 percig a süllyedő Gustloff mellett tartózkodott, és annyi embert vett fel a fedélzetére, amennyit csak el tudott szállítani. De amikor Heningst kapitány, az Admiral Hipper nehézcirkáló, ami 1500 menekültet szállított parancsnoka jelentést kapott a torpedótámadásról, a saját helyzetére való rossz kilátások miatt nem állt meg túlélőket felvenni. Kappes a katasztrófa során elhunytak számát 5348-ra teszi. Ez a szám Heinz Schön német könyvéből a "Die Gustloff Katastrophe"ból származik, Schön azonban később revideálta a számot.

Heinz Schön az eltérő eredményre egy újabb kutatási módszer segítségével jutott. A Discovery Channel "Megoldatlan rejtély" című sorozatában is bemutatták azt a számítógépes szimulációt (a maritime EXODUS szoftvert használták) a süllyedésről, ami a teljes létszám 85%-ára, nagyjából 9400-ra teszi a halottak számát. (A fedélzeten eszerint 10600-an tartózkodtak.) Ez az analízis figyelembe veszi a hajó terheltségét, a szemtanúk elmondásait, és a süllyedés közbeni menekülési útvonalak szimulációin alapul.
Wilhelm Gustloff
Akármelyik számot is nézzük, a világtörténelem legsúlyosabb hajókatasztrófája történt, amiről azonban évtizedekig hallgatott mind a német, mind a győztes hatalmak történetírása. Az egykori NDK-ban és a keleti blokk országaiban a téma tabu volt, arról tilos volt beszélni. Ezért a haditettéért Marinyeszko 1967-es halála után bő 23 évvel, a Szovjetunió szétesésének hajnalán, 1990-ben kapta meg a legmagasabb katonai kitüntetést, a Szovjetunió Hőse emlékérmet.

Utóélet

Ugyanaz a szovjet tengeralattjáró február 9.-e éjszakáján elsüllyesztette a General von Steuben kórházhajót. A fedélzeten tartózkodó kb. 5000 menekültből csak alig hatszázat tudtak kimenteni a jéghideg vízből. Április 16.-án a Goya motoros hajót torpedózták meg a szovjetek, az azon menekülő 6220 emberből 165 élte túl a támadást. Ez utóbbi támadás már a háború legvégén történt, az áldozatok száma azért volt olyan óriási, mert a Goya eredetileg teherszállítónak épült, így nem voltak benne vízválasztó rekeszfalak. Emiatt percek alatt elsüllyedt. A német haditengerészet mintegy 350 hajóval 2,2 millió embert szállított a kelet- és nyugat-poroszországi, valamint pomerániai kikötőkből Schleswig-Holsteinbe és Dániába. A három elsüllyedt hajó vesztesége összesen kb. 20 ezer fő, tehát 1% volt, szemben a szárazföldi menekülési útvonalakkal, ahol minden hatodik ember elpusztult a bombázások, tüzérségi és szárazföldi támadások, valamint az éhség és hideg miatt.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                           forrás: National Geographic Online


                                                   

Lap tetejére
                 Designed by: mpauer